Marcaliban nagyon sok tehetséges, szorgalmas, becsületes ember él. Azonban legnagyobb részüknek esélye sincs helyben érvényesülni. Ha a világnézetük pedig a város vezetésétől eltérő, arról ne is beszéljünk, hogy mekkora esélyük marad.

Lehetőséget kínálunk!

Aki megjelentetni kívánja művét, műveit, jelezze honlapunk fórum (vagy írjon a webmester e-mail címére) oldalán, felvesszük a kapcsolatot és lehetőségeink függvényében megjelentetjük művét.

Aki olvasni szeretne csak, tőle azt kérjük, véleményezze a műveket!

Mi így tudunk segíteni.

 

Átol Tamás

munkái

 

 

Marcali, Lenin u. 1.

Tel.:06/20 450-8375

 

Hazám szava

 

E föld népe, szegény magyar,
Múltad elfeledted hamar!
Miért egykor apánk vére hullt,
Mint élted a szívben, megfakult. 

Sírnod nem kell gyászos magyar,
A könny néma, gyávát takar!
De vérünkben itt van még a jog,
Hogy higgyük, lehetünk boldogok!

Nézz az égre büszke magyar,
Üvöltsd, mit a szíved akar!
Mit ér a szó, ha benned ragad?
Üvölts, s a föld is kettéhasad!

Lám mily erős nép a magyar,
Hitünk milyen orkánt kavar.
Felhők közül előtör a fény,
S remény csillan gyermekünk szemén.

 

2005. nov. 27.

A költő keze

/Petőfi Sándornak/

 

Költőnek szült anyám,
nem vagyok rá büszke.
Égő föld a hazám, S
annak szürke üszke
Én vagyok. 

Lettem volna tolvaj,
bankár, vagy más csaló,
mint ámító sóhaj
futta magyar hajó
Pásztora.

Atyám, fiad kérlel
Hisz gyáva az élet...
Ne remegő kézzel
vezessem a népet
Kánaánba.

Sorsomat ismerem:
A hit élve temet.
De míg kihűl szemem,
Csak élőkön nevet
E földön!

 

Az etnogenezis útjain

Magyar vagyok. Azt hiszem... Ereimben anyai ágon erdélyi magyar báró, apai ágon horvát vér izzik. Családom több mint fél évszázada é1 itt. Szeretem ezt az országot!

De manapság ki számít igazi honfinak? A kormány úgy boncolgatja a Népet, mint egy részeg patológus a holttestet; remegő kézzel darabokra szaggatja, ezeket elnevezi, s azt mondja: élnek itt pesti, vidéki, román, szerb, horvát, ukrajnai, erdélyi, 56-ban emigrált...- magyarok és figyeli, mi történik. S lám a nacionalizmus szellemének korcs maradéka egymásnak uszítja az elégedetlen néptömegeket, akik minden nyomorúságuk okát a saját vérükben lelik!

Ám a világ felé hallgatnak... Önként, és némán mennek a vágóhidat jelentő nemzetpusztulás felé. Mint a kiéheztetett állatok, ellenszegülni már nincs erőnk. Ez a magyar Nép!

Szeretnénk lehunyni a szemünket, hogy ne lássunk, hogy el tudjuk hinni: Van jövőnk! Van értelme az életünknek! Hiába.

Gyermekeink az iskolákban tanulnak angolul, németül, franciául. Úgy teszünk, mintha örülnénk neki, holott tudjuk, ellenünk tanulnak. S vészesen közeleg az idő, amikor hűtlenül kitörnek a nyomorból, s idegen országok hűbéreseként keresik a jobb életet. Addig pedig a „mi a baj gyermekem?" kérdésre csak könny lesz a válasz, mert nem tudják kifejezni az érzéseiket a saját anyanyelvükön...

Erre mondják sanyarúan a társadalomtudósok, hogy zajlik az agyelszívás. Több ez annál! A szakképzett munkaerő kényszerű hazaárulása szörnyű lyukakat mar a szocializáció amúgy is bonyolult hierarchikus rendszerébe.

S nem csak az embereket, de a Népből kipréselt, ellopott tőkét is a határon túlra viszik. Akár a II. világháborúban a német vagonok. Csupán az eszközök változtak. A sors iróniája, hogy az általunk épített egyre sűrűsödő autópálya-hálózat végzi ezt a transzportot.

„Épült az adófizetők pénzéből"- hirdetik a táblák. Ám nem az adófizetőknek! Az átlag polgár továbbra is - immár az új sztrádák árnyékában - porhadó, kátyúkkal szabdalt utakat választja, veszélyeztetve családja és autója épségét, mintsem a létfenntartásához összekuporgatott pénzből még matricát is vegyen.

Szánalmasan alacsonyak a bérek, és szinte senkinek sincs biztos állása. Ilyen körülmények között, mint egy vírus, úgy támadja a szegény országok, köztük hazánk lakóit is a munkanélküliség. Lehet bármily erős, vagy fiatal is az ember, előbb-utóbb megtámadja a lelkét, majd később testét sorvassza.

A meglévő munkahelyek... romokban heverő állami intézmények eldózerolt történelmi oszlopaira épült idegen gyárak büszke falai; láthatatlan börtönbe zárják a magyar munkástömegeket, s a rácsok mögött a szegényebb irigyli a szegényt.

Apró ország vagyunk Európa szívében, minimális igényekkel. Egy óriási család. Mégis másokra utalva élünk, pedig szinte mindent megad ez a föld. Miért mérgezzük maradékkal magunkat, mikor van saját termésünk?! Szuverenitásunk agóniájába végső döfés az, amikor az emberi erkölccsel szembefordulva eladjuk a minőséget, hogy selejten vegetálhassunk!

Utópisztikus tudom, de hiszek benne, hogy ha eleresztenénk mankóinkat, lábunk még képes lenne megtartani büszkeségűnket, s az idegen béklyókat kiűzve új oszlopokat emelnénk, melynek zászlaja alatt egy nemzet születik újjá, egy hitében rendíthetetlen Magyar Nép!

 

A néma nemzet

 

Az életnek furcsa játéka,
A fának éjjel nincs árnyéka...
 

Hallgat a nép...
már nyelvét vesztette.
Pép reményét
torkának szegezte,
s lám csuklik tőle,
mint hideg kőre
hempergő pőre
bolond a vihogástól.

Úgy nehezül ránk
az örök sötétség,
mint üres szobánk
falán csorgó kétség
halovány fénye.
Anyja ölébe
dugja éhségét
a gyermek,
s kondulnak edény­-
vermek,
csontos ujjpercek
hazudnak, szeretnek,
csak az időt keverik.

Hallgat a nép...

A lépcsőház
furcsa palota.
Koldust űz, ráz,
annak gondnoka,
nyomornak az utca
az otthona!
Szemközt a kocsma
most is nyitva,
benn a sok bolond
bérét issza.
Apák, s fiúk
élő holtak egymás hátán,
nincsen kiút,
a mámornak álom ágyán.

Csengőszó süvít az éjbe.
Megáll a gyár büszke gépe,
a kápó felugrik,
csattog az álla,
lépte ostorként a
hátakat járja.
Munkás keze alatt
remeg a szalag,
a sor végén egy férfi sírva fakad...

Hallgat a nép...

Fiatal kabát
fut át a téren.
Kő van kezében
S a kirakatát
Töri az éjnek.
Cseng a csend,
különös ének.

A távoli
vén kórház
ablaka fényt köhög.
Hátára fordul
a láz;
s halálért könyörög.
A folyosón csend
és sötétség táncol,
kerülik a sóhajok szagát,
Nővér torka
álmában hangot ráncol,
S meglebbenti keltejűk haját.
Szakad a rend!
Fenn az emeleten
vért üvölt egy újszülött,
átkozza az anyját,
amiért világra jött!
A mama hallgat.
Könnye édes,
a gyermek szívnek
oly beszédes:
„Ne sírj,
kérlek, ne sírj kicsi életem,
Hogy önző voltam,
Bocsásd ezt meg nekem!
”S emlőit a csöppség hűs szájába nyomja,
Sanyarú örökségnémaságba fojtja…

Hallgat a nép...

Még a disznó is felvisít,
ha vágóhídra viszik,
hát milyen nép a magyar, mely
gazdájának hízik ?! Pusztuljon el
mindaz, aki gyáva, mi nem leszünk
a némák országa!
Hős szívünkben egy
a szó és egy a tett, a
nyomor fala egykor
ettől repedt!
Ki meri hát újra kimondani? Ki lesz
az első, kinek ajkán életre kélnek
atyáink szavai: „E szent földön soha,
de soha nem lesz szolga egy igazi
hazafi!"

Testvéreim,
Ha majd újból felkél a nap, én
Már csak annyit kérhetek, ne a
Szomszéd árnyékába, hanem
Szemébe nézzetek. Úgy
nyerhettek áldást, ha nem ég
bennetek a harag, Szeressétek
egymást, Mert az élet tovább
szalad.